Önmagában örvendetes, hogy a média ökológiai aktualitásokkal is foglalkozik a maga eszközeivel, az újságírás laikus naivságával, de a közvélemény félretájékoztatása nem szerencsés. Az aranysakál témában megjelent írásokat, illetve az azokkal kapcsolatos kommenteket a vadgazdálkodás és vadászat szakmai szervezetei sem hagyhatják szó nélkül.

 

 

Sallangmentesen a tények a következők. Az aranysakál a 20. század végén újra megjelent Magyarországon a Dél-Dunántúlon és a Duna-Tisza közén, azóta folyamatosan terjed. Kezdetben néhány egyed észlelését követően – alig húsz év alatt – az éves terítéke mára közel 2000 példány, állománya közel 8000 egyed (forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár.). Az elejtések legnagyobb része Baranya, Bács-Kiskun és Somogy megyében történik, de az elmúlt évben már Jász-Nagykun-Szolnok megye is jelentősen hozzájárult a lelövésekhez.

 

Opportunista ragadozóként mindent elfogyaszt, ami számára táplálékként szóba jöhet, kisrágcsálóktól a különböző állatok teteméig. Mindaddig, amíg csak egy-egy példánya volt észlelhető, értelemszerűen nem vadászott falkában. A létszám növekedésével párhuzamosan a fajra jellemző csoportos zsákmányszerzés új lehetőségeket teremtett, a nagyvad szaporulata is táplálékforrásává vált.

 

A gyakorlatban a vadászatra jogosultak azt tapasztalják, hogy ahol megjelent és kedvező életfeltételeket talált a sakál, az őz állománya jelentősen csökkent, egyúttal a róka is észrevehetően kevesebb lett (Ehhez nem országos vagy megyei, hanem vadgazdálkodási egységek szintjén kell az adatokat elemezni.).

 

Kézenfekvőnek tűnhet a két jelenség közvetlen összekapcsolása és remélhetőleg a gyakorlati tapasztalatokat a vadgazdálkodást oktató és kutató intézeteinkben folyó tudományos vizsgálatok is hamarosan alátámasztják.

 

A vadászterületeket kezelő vadgazdák, hivatásos vadászok gyakran tapasztalják, hogy gidákat, borjakat, malacokat zsákmányolnak a sakálok. A vadászterületet minden nap járó és figyelő vadgazdálkodási szakemberek tapasztalatait, véleményét szőnyeg alá söpörni nem bölcs dolog, ezekből az ökológusok, vadbiológusok is sokat tanulhatnak.

 

A sakál megjelenése és nem várt módon zajló térhódítása valós ökológiai kérdéseket vet fel, melyekkel igenis minden érintettnek foglalkoznia kell.

 

Ráadásul nem lehet együtt kezelni egyéb újonnan megjelenő ragadozókkal (hiúz, farkas, barna medve), mert ezekkel ellentétben a sakál megjelenése inváziószerű, életmódjával zsákmányállatai – elsősorban a sérülékeny fajok és haszonállatok – helyenként jelentős károkat szenvedhetnek.

 

Az inváziószerű megjelenése helyenként visszavetheti a vadászati turizmust is, mely épp azokon a területeken fontos, mint pl. az Ormánság, ahol a vadgazdálkodás és vadászat, illetve az ahhoz kapcsolódó szolgáltatások biztosítják családok megélhetését. Számukra (és nem csak a műkedvelő vadászoknak) igenis fontos, hogy az őz és más nagyvadfajaink hasznosítható mennyisége ne csökkenjen az eltűrhető szint alá. Félő ha a sakál terjeszkedését és létszámának gyarapodását nem tudjuk megállítani, akkor pár év múlva, a védett és vadászható fajokban olyan kártételt okozhat, amely nem csak gazdaságilag, hanem ökológiailag is jelentős változásokban nyilvánulhat meg.

 

A sakálkérdést a természetvédelem és a vadgazdálkodás szervezeteinek komolyan kell venni, a tudományos kutatások eredményeinek felhasználásával meg kell találni a megoldást, hogy az egyébként sérülékeny, védett és vadászható fajokban jelentős kártételt ne okozzon.

 

Az aranysakál terjeszkedését és létszámának ilyen ütemű növekedését mielőbb vissza kell szorítani.

 

Országos Magyar Vadászati Védegylet

Országos Magyar Vadászkamara