Könyv-folyóirat / őzbakok 

ŐZBAKOK Kint havazik, és nem tudok aludni! Hajnali 2 óra van. Ülök a kandallóm üvegablaka előtt, melynek esti parazsára rádobtam pár csontszáraz fahasábot, amelyek gyorsan lángra lobbantak… bevilágítva a szobám, fényt és meleget adva. Bámulom a lángok játékát, és gondolatban visszarepülök az időben, emlékezve elmúlt ötvenöt év sok - sok piros betűs, de néha sötét és szomorú vadásznapjaira is! A fellobbanó tűz megvilágítja a falakon a trófeáimat! Ezekből az emlékekből válogatok. Kézbe veszek egy - egy gondolatbéli fonalat, gombolyítom visszafelé, hogy megtaláljam a régmúlt emlékeit. Meg is találom egy csokorban: ŐZBAKOK! A legtöbb vadász számára ez a szó, egy varázsszó! Az „őzbak” szó nékem is az, de inkább csodálatos „szépasszonyt” jelent. Csábosan szép, kedves mosolyút! Akit szeretnék becserkészni, megszerezni, megkapni. De nem csak trófeának, hanem mindennapi társnak, mert jó rátekinteni, látni szépségét, érteni a szeme villanását. És persze minden nap udvarolni neki… Gyönyörködni a járásában, futni utána, hogy ne hagyjon itt, hogy mindig Vele lehessek… Amíg tehettem, minden hajnalon, délben és sok-sok estén kerestem a társaságukat. Volt köztük olyan, amelyekkel csak akkor lehet találkozni, amikor nyár közepén elvesztették a fejüket, és elkezdtek az asszonynép után járni. Ilyenkor feladták addigi titkos életüket, és keresték a céda fehérnépek társaságát. Aki ismeri az igazi őzbakok életét, az tudja, hogy a tetszetős, nőiesen kecses küllemük ellentétben van a jellemükkel. Kemény legények ők, akik dacolnak időjárással, mostoha körülményekkel, védve a területüket, amelyet minden év tavaszán csak nagy csaták árán szereznek meg. Öreg korukra pedig keveset mozognak, azt is úgy, hogy nehéz őket még világosban 2 meglátni. Házsártos, mogorva, egyedül maradni akaró, titokzatos lénnyé válnak. Ilyenkor kicsit én is magamra ismerek, mert eljártak az évek, és én is visszahúzódtam, leszűkítettem a „revirt”! Így ír erről, Nadler Herbert, neves vadász és vadbiológus, a budapesti állatkert egykori igazgatója: „Az erdőben s a mezőn, szabadon élő őz fél és éberen, óvatosan kerüli az emberek közelségét. Vadászember jól tudja, hogy egyik - másik őzbak mennyire érti a módját, hogy elkerülje a találkozást az emberrel”. Amikor egy vadász barátomnak említettem, hogy könyvet szeretnék írni az őzbakjaimról, kinevetett. „Erről a vadról már könyvtárnyi anyagot firkáltak össze!” – volt a nem éppen hízelgő válasza. Valahogy nem tudtam neki igazat adni, mert amikor a REMETEKANOK könyvem megjelent, és pár év alatt elfogyott az első kiadás 2000 kötete… akkor is azt mondta előtte, hogy ez már egy „lerágott csont!” Merem remélni, hogy most sem neki lesz igaza! Az évtizedek alatt átélt élményeimet szeretném tovább adni Kedves Olvasóimnak, hogy ők is élvezzék az elmúlt akácvirágos tavaszok, forró nyarak hangulatát, emlékét és tanulságait, hogy kedvet kapjanak ők is megismerni Európa talán legszebb vadjának életét. Történeteim hátterében felsejlenek régi kedves emberek arca, akik bearanyozták fiatal éveimet, egyengették utamat, örökre bevésve nevüket a szívembe! Köszönöm nekik, hogy embert, vadászembert faragtak belőlem. Köszönöm nekik, hogy átadták a tudásukat, amelyet én viszek tovább, és itt próbálom tovább adni a következő vadász nemzedékeknek. Talán sikerülni fog! Kérem, fogadják szeretettel. Balatonföldvár, 2021. Február 18. Bozóki László Érdeklődni: trofeakatalogus.bozoki[kukac]t-online.hu